A múlt héten néztem egy filmet, Genova a címe. A történet érdekes volt, de folyton “kapkodták a képeket”, nagyon rövid vágások voltak, sokszor zavaróan közeli, félbevágott képekkel tűzdelve. Az az érzésem volt közben, hogy állj, had nézzem már meg rendesen, ne kapjátok el előlem, és hogy szeretnék hátralépni és egészben megnézni, nem kell ennyire az orrom alá tolni a látnivalót. Szóval sajnos a filmes világban is egyre jobban feltupírozzák ezzel a reklámokból átvett technikával a látványt és az élményt, és pont egy ilyen gyászról szóló filmhez ez nagyon nem illett, ez a pörgős stílus, még akkor sem, ha ez a modern, ezt kívánja meg a kor a rendezőtől vagy operatőrtől, ha trendi akar lenni. Mindennek meg van a maga ritmusa, van amit pörgetni kell és van ahol időt hagyni az események kibomlására.

Másik példa a tegnapi napból: voltam szülői értekezleten. Mivel mindkét gyerekem egy iskolába jár, szerettem volna mindkét osztályba eljutni egy kis időre, hogy hozzájussak az engem érdeklő legfontosabb információhoz. Érdekes volt megfigyelni magamon, hogy mekkora türelmetlenséggé nőtt bennem az az igény, hogy gyorsítsa fel már egy kicsit a mondókáját a tanárnő, aki nagyon ráérősen taglalta az éppen aktuális témát.

És végül este elmentünk a színházba a lányommal, Madách Ember tragédiáját néztük meg, amit én is nagyon szeretek, neki meg éppen kötelező olvasmány is. Nagyon érdekes, modern feldolgozását láttuk a darabnak, ami nagyon tetszett, de szinte nyelvtörő mutatványnak hatott, ahogy a színészek a mai tempóban próbálták elhadarni azt a régies, veretes szöveget… Sőt, helyenként nagyon zavaró volt és nem lehetett érteni, mivel a mi fülünknek már idő kell, hogy ezt a régies magyar szöveget, ami nagyon eltér a hétköznapi beszélt nyelvtől – felfogja.